Azt hiszem itt az ideje felkeresnem egy kineziológust. Egyre inkább elhatalmasodik rajtam a halálfélelem. Félek beülni egy kocsiba, buszra vagy vonatra szállni. Eljátszok a gondolattal, hogy ez az utolsó utam. És hogy alig éltem valamit. Az álmaimban is egyre többször elõjön a halál esélye. Például álmomban egy buszon ültem, úton voltam egy adott cél felé. A vonatot jelzõ lámpa pirosra váltott, és azhelyett, hogy megállt volna a buszsofõr, tövig nyomta a gázt. Én a fejemet az ölembe fúrtam, és az élni akarás beszélt belõlem.
Abnormális. Mindezek mellett attól is félek, hogy a közvetlen környezetembõl valakit többé nem ölelhetek meg, nem beszélhetek hozzá. Ezek miatt rosszul alszom, ha valaki elmegy itthonról, és késõbb ér vagy haza, vagy bármi.. már egyszerre arra gondolok, hogy bajuk eshetett. Múltkor baleset volt, az ugrott be, hogy tesómék busza karambolozhatott. Szerencsére nem, de az a fél óra hazaút szörnyû volt. Görcsben ültem.
Ez ellen nem tudok mit tenni. Ráadásul a zebráról is félek lelépni. Félek, hogy bármelyik percben egy õrült elcsaphat.

Kurvára aggaszt. És olyan tehetetlennek érzem magam.
Persze a halál az élet rendje. Viszont rohadtul nehezemre esik elfogadni a tényt.. áááááááááh.