Takonykór minden mértékben, teától már herótom van, holnap meg szeretnék suliba menni, meg szeretném látni a szerelmemet is, szóval nem lehetek beteg. Nem, és pont.
Apropó, szerelem. Azthiszem szerelmes vagyok. Már napok óta ezen kattogok, hogy mikor fogom tudni, hogy az vagyok. Huszonéves létemre még nem voltam az. Illetve soha nem éreztem magam annak. Lehet, hogy a hátam mögött tudok már több kapcsolatot is, de egyikre sem tudnám azt mondani, hogy igen!, én szerelmes voltam. Vagy nem tudnám a jelenlegihez hasonlítani. Vagy ilyesmi. Na mindegy, mit is akartam kihozni ebbõl. Picit bepipultam, hogy két napja nem tudok semmit Andrásról, hívni nem képes, se sms, meg semmi.. aggódok érte, hogy baja eshetett. Erre jön egy üzenet fb-on;
Ahogy megpillantottam a végtagjaim elkezdtek zsibbadni, könnyek szöktek a szemembe, és kirázott a hideg. Annyira, de annyira jól esett. Hirtelen minden haragom eltûnt. Nem tudtam mire vélni, megkérdeztem barátosnémet, hogy ez mégis mi.. és megerõsítette bennem a tényt. Fura, de kellemes. :)
Most még írnék valamirõl, de meghagyom máskorra, nem akarom elrontani a posztot a szitkozódásommal, meg a közönyömmel. :D
És még zenéket kell tennem a telefonomra, fél 12 van, és még tusolnom is kell, hát én alig fogok aludni valamit...